Szerelmek a reflektorfényben: Molnár Piroska vallomása
Molnár Piroska, a Nemzet Színésze vidáman idézi fel karrierje izgalmas pillanatait, amikor a színpadon fellángoltak a szerelmek kollégáival. Bár hűséges házasságban élt, a színházi világ különleges dinamikája próbára tette a határokat.
A színpad varázsa és a dobogó szív
A nyolcvanéves színésznő nevetve mesél arról, hogyan szeretett bele kollégáiba a darabok alatt. Fiatal korában, miközben 1968-ban hozzáment Eötvös Péter zeneszerzőhöz, este hét és tíz között másokért kalapált a szíve. „Ebben a szakmában nagyon nehéz a hűség, vagy az egy ember mellett való kitartás fogalma” – fogalmazott a Partizán című műsorban. Hozzátette, a színházi pálya bonyolult, hiszen a színpadon át kell élni a szerelmet, de éjfélkor már „le kell lépni” onnan.
Molnár Piroska hangsúlyozta, hogy ezt az érzést kezelni kell, ha az ember hosszú távon akar kitartani a partnere mellett. A színészi szakma ugyanis olyan érzelmi hullámvasutat kínál, ahol a valóság és a fikció gyakran összemosódik.
Szerelmes pillanatok kollégákkal
A színésznő bevallotta, hogy voltak olyan partnerei, akik iránt valódi vonzalom ébredt benne. „Hát nagyon szerelmes voltam a Kozák Andrásba – folytatta nevetve. – Meg a Végvári Tamásba. Nem is tudom, hát akivel éppen játszottam és nagyon jó partner volt…” Ezek az érzések a színpadon születtek, de a függöny lezárulta után mindenkinek haza kellett térnie a saját életébe.
Mint mondta, a kollégák általában átélték ezeket a pillanatokat, de lemondtak róluk, amint kiléptek a színházból. „Nem azt mondom, hogy néha nem hágjuk át ezeket a határokat, de csak roppant óvatosan” – tette hozzá, utalva arra, hogy a szakma ellenére a legtöbbjük hű maradt a társához.
Eltitkolt érzelmek és késői vallomások
Molnár Piroska elmesélte, hogy több kollégája csak évtizedekkel később vallotta be neki, mennyire szerelmes volt belé. „Most, hogy öregszem, és a lehetőség egyre inkább kicsúszik az ember lába alól, akkor bizony visszagondolok arra, hogy a fene egye meg, ’azt’ miért hagytam ki?!” – nevette el magát. Hozzátette, ezeket az érzéseket lélekben meg lehet élni, és ma már nyíltan beszélhet róla élő kollégáival.
Sokan csak most, visszatekintve tárják fel titkaikat: „Volt ilyen egy csomó. Vagy előjön egy kolléga, hogy ’milyen szerelmes voltam beléd!’ (…) Most derült ki, hogy több ilyen volt…” Ez a késői őszinteség új színt ad a régi emlékeknek, és segít feldolgozni a múltat.
A színésznő története rávilágít a színházi világ egyedülálló dinamikájára, ahol a szenvedély a művészet része, de a való életben fegyelmet kíván. Molnár Piroska példája mutatja, hogyan lehet egyensúlyban tartani a színpadi illúziót és a privát boldogságot.
Összefoglalva, Molnár Piroska szerelmei a színpadon nem csupán személyes anekdoták, hanem a színészi hivatás esszenciája: intenzív érzelmek, amelyek átformálják az embert, de végül a realitás győz. Ez a vallomás inspiráló lecke mindazok számára, akik a művészet és az élet határmezsgyéjén járnak.
